Búcsú az epémtől - egy kis memoár

 Ha arra gondolok amikor először tudatosult bennem, hogy van epém és nem csak azért mert éppen begörgyölt és tudatta velem, hogy bizonyos dolgokat nem tud feldolgozni a szervezetem, akkor abban az időszakban nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú periódusa lesz az életemnek. 

Anno három évvel ezelőtt még csak jelzett szegény, hogy " helló, a paprikát, tejfölt, káposztát mostantól kezdve kerüld" Azután jött a kétsgébeessés, hogy alíg tudtam valamit enni, mindegy volt már. Számtalan átvirrasztott éjszaka, egyszer a sűrgősségi két éve. Aztán akárhogy akartam "megválni" tőle, a sebész egyszerűen nemet mondott azzal az indokkal: nincs kő, nincs műtét. Tanuljak meg vele így élni. Ez a négy sor nem tudja összefoglalni miken megy az ember keresztül és mennyire tanácstalan annak ellenére is, hogy imádkozik, bölcsességet kér Istentől. Mert Ő azér alkotta ez a pici szervet, mert szerepe van a test működésében. 

S eljött az ősz, amikor más funkciók is beavatkozásért kiabáltak a testembe, majd eljött az első műtét, (viszér). Akkor azzal küzdtöttem, hogy tudjak normálisan éléni a lábammal. S ahogy az jobban lett szépen beállt a a rend, elkezdtem szedni a bérescseppet. Nos, ahogy leszaladt 10 kg előzőleg az szépen a béressel visszakúszott. A feltűnő az volt, hogy 10 hónap alatt nem igazán volt gond az epémmel. Szépen lassan egyre több mindent fogyasztottam a napi rutinommal. Hálás voltam érte. 

Azonban idén májusban nem is tudom, honnan jött az a fene nagy bátorság, de valahonnan előkukucskál. Szépen finoman egyik este bibilai óra után mikor kerekeztem hazafelé, jött az ihlett hogy rendelni kellene valami kaját. Azonban senki nem volt partner benne, M. azt mondta ő nem kér pizzát, T. közölte neki sem kell, és a többiek is. Na ha ti nem rendeltek, én pedig nem szeretném a szokásos szendvicset enni, kinyitottam a hűtőt és megláttam a száraz kolbászt. Ma napig nem tudom, hogyis nyúltam utánna, de megtörtént. Nem is volt semmi gond másnap délőttig. Akkor mintha egy kést végig vágtak volna a hátamon. Soha nem felejtem el: dolgoztam és haza kellett tefelefonálnom T-nek hogy száguljdon azonnal értem mert nagyon fáj, valami bogyót vegyek be. Akkor még nem sejtettem. Természetesen semmi evés csak ivás egész nap. Visszamentem dolgozni és valahogy eleveztünk a népekkel, apraja falvával voltam már többnyire. Pénteken másnap is tovább tartott, de eveztem tovább, dolgozni kell, sőt még szombaton is munka volt, de már akkor mikor reggel ittam egy kávét paffon voltam. 

Éreztél már valaha olyat, hogy fáj valami iszonyatosan és nem egy órán keresztül, hanem napokon keresztül nem akar szűnni??? Döbbenet volt. Nem volt mit tenni feladatam. Ismét a sűrgőre kellett majd két év után visszamennem, ahol mikor a fiatal doktornő megkérdezte: mindig ilyen színe szokott lenni? Ránéztem a hasamra, és mint aki ázsiai gyökerekkel rendezlkezik, úgy néztem ki. Csak ennyit tudtam kibökni: - nem igazán, ilyen színem szokott lenni. Az ultrahangon azért imádkoztam, hogy olyan doki legyen aki végre látja, hogy mitől van ez a görcs és addig forgatag addig karistoltak körbe körbe miközben szenvedtem, hogy végre előbukkantak a köveim. Szerintem ember nem örült még így az epeköveinek mint én. VÉGRE!! 

Egy hetet töltöttem kényszervakáción a kórházban. Közben sikerült egy 'apróbb' követ kiszedni az epevezetekémből ami okozta a galibát és sikerült végre ismét sebész elé kerülnöm, aki bejegyzett a várva várt műtétre!! Két hónapot kellett várnom. Kettőt. Szigorú diéta és meló mellett "pik-pak" elérkezett a július 10. Előtte nem volt semmi probléma, azonban amikor felébresztettek a műtétből azt hittem egy másik epét tettek belém annyira fájt és az tehetetlenség ott azon az ágyon! Semmit nem engedtek, még a lábam sem tehettem fel. Azt hittem ott félkábán hogy ha eddig nem, most biztos hogy soha nem lesz ennek vége. S hozzá teszem hiába nyomták belém a fájdalom csillapítót. Maradt az ima: ott kábán imádkoztam minden nyelven amit ismerek. S végül egésen estig tartott amikor már végre jobban lettem. Este már mikor mosdóba is felkelhetettem és végre szakaszokban tudtam szunyókálni, azt mondtam: Köszönöm Uram!  

Azóta eltelt egy hét. A legnagyobb gondot a szúrkálás okozta . Nem volt senki aki beadja.A hasamba magamnak nem akartam beszúrni, a karomba egydül nem tudtam megszúrni, T. közölt nem hajlandó a bőrt összefogni rajtam , hogy beadjam. Így egy- két nap segítségkérés után, belefáradtam és magad Uram, ha szolgád nincs. Hozzáteszem: minden egyes szúrás előtt ima, ima, ima. Nem fáj, de nem kellemes. Nos, itt a vége. 

Utószóként: továbbra is tart a ditéta, és nem tudom hogyan lesz tovább. Egyet tudok. Isten jó. Mindenkor. 

Nem volt könnyű, de Isten midnen szakaszban ott volt, ott van és ott lesz velem.