Végre péntek???
Mesélek, talán panaszkodom, pedig nem lenne okom. Sokkkk. Túl sokkk.
Minden reggel Istennel kezdek, korán kelek, hogy maradjon időm igét és áhítatot olvasni, imádkozni. Valamikor dicsőítést hallgatok míg készülök reggel. Ezután pedig elindulok a mókuskerékbe.
Ma már első órán a kicsik csak pislogtak mikor ezt mondtam:' két dolgot szeretnék mondani, de sajnos az egyiket elfelejtettem.' :) Majd harminc szempár nem értette miről blattyogok ott reggel rögtön 8 után. Pedig tény volt: a darab számra még emlékeztem, hogy két tényt kell közöljek, de arra már nem hogy mi is az a tény:)). Hála Istennek csak pillanatnyi képzavar volt és gyorsan összerendeződtek a gondolataim, így mindenki tudta már a dolgát és én is hogy ne beszéljek legközelebb előre.
Mindezek után tovább száguldott a nap. ( H. benyitott és ezt énekli lá lu... legalább kettőnk közül neki jó hangja van:) ) A szokásos mókus kerék, úgy érzi magát az ember néha mint valami moziban, egyik jelenet a másik után és nincs megállás. Végeztem órák után, jön az egyik szülőm, épp amikor T-nek szegénynek lelki fröccsöt tartok. A szülő szegény igyekezte követni amit mondok, látta, hogy a jó szándék vezet, mikor benyitnak: " szeretnének emlékeztetni: ebédeltetnem kell". Ledöbbentem és visszakérdeztem: "nekem?". Nem volt más választás, hiába is tiltakoztam, hogy már a héten nekem meg volt az órám, sőt túlteljesítettem. Mennem kellett. Kicsit a sírás kerülgetett. Igazságtalannak éreztem. Nem volt időm az osztályozóra még a simításokat elvégezni, hiába igyekeztem hogy minden klappoljon. Úgy éreztem, hogy non sense. Mindezek mellet még egy ziccert is elkövetett az egyik kollégám, ami miatt még tolódtak a dolgaim. Úgy érzem bevégeztem. A hab a tortán, hogy hiába mondtuk vissza könyvet is Z- vel, megtorolták. Legalábbis így érzem. Na mindegy, Isten tudja, látja, engedi. Végzem amit kell és nem panaszkodom. Írok, írok a nagy 'hálónak', írok azért mert oszlopot állítok ennek az időszaknak is, más lehet nagyobb cipőben jár mint én.
Most pedig túl vagyok a holt ponton. Nem könyökölök, csak nézem a kibontatlan pakkom, ami persze papírmunka. Úgy döntöttem megcsinálom és ha megcsinálom, akkor is boldog leszek. :)
Erről jut eszembe, a tornának most lőttek, mert a lábam az feladta az elmúlt két hétben a harcot. Igaz már jobb, de azért futni nem igazán bírok vele még. A tornát is elhalasztom.
S elérkeztem a fájó részhez. E. anno említette a fia csapattársát hogy beteg, leukémia. Ma ahogy a többiekkel ültem a szobában és közben belelapoztam az újságban a hírekben említettek egy fiatal kapust aki meghalt. Sajnos ő volt. Nem ismertem, csak E. mesélt egy két dolgot, de anno imádkoztunk érte. Sajnálom, hogy .. Isten tudja.. nem értem.
Teljesen azt hiszem, a hullámok most jöttek és jöttek. Egyedül Jézus Krisztus az aki megtarthat még így is. Nem tudom, mások hogy élik meg ezt a túlterheltséget, csak egyet tudok, teljesen Benne bízom, és reménykedem. A reménység nem szégyenít meg.
"Osztán", hogy így vidékiesen írjam (ezt hallom nap mint, nap) hálás lehetek azért, hogy vége a hétnek. S, hogy miért is nem ujjongok ennek?:) Nem is értem. "Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek." Filippi 4:4 Jól jön ez a kis még munkával is van megtűzdelve, de mégis hétvége!!! Éljen! :) talán bevezetném azt, hogy a hétvége ne 48 óra, hanem mondjuk kicsit több, bár ha jobban belegondolok talán kicsit több is.. :)) no comment.
január 17.
Minden reggel Istennel kezdek, korán kelek, hogy maradjon időm igét és áhítatot olvasni, imádkozni. Valamikor dicsőítést hallgatok míg készülök reggel. Ezután pedig elindulok a mókuskerékbe.
Ma már első órán a kicsik csak pislogtak mikor ezt mondtam:' két dolgot szeretnék mondani, de sajnos az egyiket elfelejtettem.' :) Majd harminc szempár nem értette miről blattyogok ott reggel rögtön 8 után. Pedig tény volt: a darab számra még emlékeztem, hogy két tényt kell közöljek, de arra már nem hogy mi is az a tény:)). Hála Istennek csak pillanatnyi képzavar volt és gyorsan összerendeződtek a gondolataim, így mindenki tudta már a dolgát és én is hogy ne beszéljek legközelebb előre.
Mindezek után tovább száguldott a nap. ( H. benyitott és ezt énekli lá lu... legalább kettőnk közül neki jó hangja van:) ) A szokásos mókus kerék, úgy érzi magát az ember néha mint valami moziban, egyik jelenet a másik után és nincs megállás. Végeztem órák után, jön az egyik szülőm, épp amikor T-nek szegénynek lelki fröccsöt tartok. A szülő szegény igyekezte követni amit mondok, látta, hogy a jó szándék vezet, mikor benyitnak: " szeretnének emlékeztetni: ebédeltetnem kell". Ledöbbentem és visszakérdeztem: "nekem?". Nem volt más választás, hiába is tiltakoztam, hogy már a héten nekem meg volt az órám, sőt túlteljesítettem. Mennem kellett. Kicsit a sírás kerülgetett. Igazságtalannak éreztem. Nem volt időm az osztályozóra még a simításokat elvégezni, hiába igyekeztem hogy minden klappoljon. Úgy éreztem, hogy non sense. Mindezek mellet még egy ziccert is elkövetett az egyik kollégám, ami miatt még tolódtak a dolgaim. Úgy érzem bevégeztem. A hab a tortán, hogy hiába mondtuk vissza könyvet is Z- vel, megtorolták. Legalábbis így érzem. Na mindegy, Isten tudja, látja, engedi. Végzem amit kell és nem panaszkodom. Írok, írok a nagy 'hálónak', írok azért mert oszlopot állítok ennek az időszaknak is, más lehet nagyobb cipőben jár mint én.
Most pedig túl vagyok a holt ponton. Nem könyökölök, csak nézem a kibontatlan pakkom, ami persze papírmunka. Úgy döntöttem megcsinálom és ha megcsinálom, akkor is boldog leszek. :)
Erről jut eszembe, a tornának most lőttek, mert a lábam az feladta az elmúlt két hétben a harcot. Igaz már jobb, de azért futni nem igazán bírok vele még. A tornát is elhalasztom.
S elérkeztem a fájó részhez. E. anno említette a fia csapattársát hogy beteg, leukémia. Ma ahogy a többiekkel ültem a szobában és közben belelapoztam az újságban a hírekben említettek egy fiatal kapust aki meghalt. Sajnos ő volt. Nem ismertem, csak E. mesélt egy két dolgot, de anno imádkoztunk érte. Sajnálom, hogy .. Isten tudja.. nem értem.
Teljesen azt hiszem, a hullámok most jöttek és jöttek. Egyedül Jézus Krisztus az aki megtarthat még így is. Nem tudom, mások hogy élik meg ezt a túlterheltséget, csak egyet tudok, teljesen Benne bízom, és reménykedem. A reménység nem szégyenít meg.
"Osztán", hogy így vidékiesen írjam (ezt hallom nap mint, nap) hálás lehetek azért, hogy vége a hétnek. S, hogy miért is nem ujjongok ennek?:) Nem is értem. "Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek." Filippi 4:4 Jól jön ez a kis még munkával is van megtűzdelve, de mégis hétvége!!! Éljen! :) talán bevezetném azt, hogy a hétvége ne 48 óra, hanem mondjuk kicsit több, bár ha jobban belegondolok talán kicsit több is.. :)) no comment.
január 17.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése