Majdnem elmaradt...

 Az idei nyári írásom majdnem elmaradt, mert már augusztus 20. Ez az ominózus nap, amikor is már lélekben felvértezve, testileg kipihenve, újult erővel készülök az újabb tanévre. 

Hihetetlen, de mintha ismét egy kicsit csalt volna az idő mérlege és a nyári szabadidőmből kicsit lefaragott volna. Ahogyan mondani az szokták az idő kereke gyorsan haladt előre és közben az események is ugyanolyan gyorsan száguldtak vele. 

A nyár elején táboroztattam és néztünk egy animációs filmet amiben (agymanók) néha felbukkant nosztalgia. Nos így a nyár vége felé mintha a mesebeli nosztalgia a mi lakásunkban is megjelent volna. Sokszor elhangzik a saját számból és a saját akaratomból, hogy gyorsan telik az idő és nem szabad a dolgokhoz ragaszkodni. Ennek ellenére amikor egy - egy régi tárgytól meg kell válni, mégis nehezemre esik, mert valamiért még kedves, s valami olyan érzés kerekedik bennem, mintha egy időkaput nyitna ki és rajta keresztül abba a szférába csöppennék. Pedig a valóság az, hogy ha jelenből vissza is tudunk tekinteni a múlt már nem él, a jövő az ami előtör minden egyes nap mikor felébredünk. 

Így az idei nyáron is bár nem ütemterv szerűen, inkább csípve lopva, de nosztalgiának kicsit engedve előkerültek a dolgok a szekrényekből, a pincéből és olyan értékeket képviselve amit mindig is szerettem, fájó szívvel megválok tőlük. Ilyenek a ruhák amik majd újra jók lesznek rám, a könyvek, újságok, a festékeim, Conley igehirdetései, amit olyan nagy gonddal fordítottam, régi tankönyvek, jegyzetek, tanmenetek, egyszóval minden ami akkor épülésre szolgált, ma már nem használom. 

Valaki úgy fogalmazott egyszer ezzel kapcsolatban: nem hagyok csontvázat a szekrényben. 

S mindeközben míg ezek zajlanak, igyekeztünk az idei nyarat is bölcsen beosztani. T. kényszerpihenőn volt, a kezére ráesett még a nyár elején és a végén műtét lett belőle. Persze mindeközben nekem az évvégi hajtás volt a suliban és még bevállaltam két hét tábort is. A végére úgy lemerültem, hogy az utolsó munkámat már jóval július közepe után fejeztem be, hozzáteszem, hogy a szokásos narnáis szekrénypakolásom az el is tolódott most év kezdésre. Így egy kicsit kifacsart állapotban, teljes lemerült kapacitás hiányában az első két hetem totál knock out volt. Majd lassan lassan kezdtek az élet jelei visszatérni és ezt azt intézni, kirándulni is eljutottunk Felsőtárkányba, Tisza-tóra. S végül megérkeztek a drága barátnémék a gyerekekkel. Vakuvillanás volta két hét. Lehet kettő villanás, de annyira jó volt, fantasztikusan jó. Már nagyon hiányoztak. Nevettünk és beszélgettünk, kirándultunk és igyekeztünk mindent beiktatni, ha még nem is utazási iroda módjára, azért megérte. :) 

Sajnáltam, hogy a kirándulásunk napján sajnos ismét bekopogtatott Mrs Epegörcs. Sosem érkezett még nappaltájt, mindig csak éjszaka és akkor a magam "rutinos" kb. 4 órás kínlódás levezetése során valahogy túl esek rajta. Most azonban ők is részesei voltak ennek a folyamatnak és iszonyat rossz volt mindkettő, a fájdalom és az, hogy ők ezt kénytelenek végig nézni egy órán keresztül. Nem tudom, mit válthatta ki ez az iszonyat érzést most újból, de soha nem kívánnám még az ellenségemnek sem. 6 körül kezdett rá és 10 körül lett vége, valahogy mindig is így képzeltem el a szülést: csak itt a fájdalom négy órán keresztül szünni nem akar és úgy érzem ilyenkor, hogy .. aztán imádkozom folyamatosan és arra gondolok, hogy vége lesz, egyszer vége lesz.  

Most is arra gondolok, hogy egyszer meg fog szűnni és vége lesz, s csak mint nosztalgia tör előre, hogy milyen jó, hogy már nem nincs többé. 

Ma T. kicsit elment túrázni a fiúkkal. Azt hiszem a hosszú szimbiózisszerű nyár után ő rá is ráfér a társaság. :) Nekem maradt a könyves szekrény, a cipők, a kabátok. Válogatás, nosztalgia segítségével az új dolgoknak való hely készítése. 

Közben hallgatok amit elém hoz a tube. Az idén reklámmentesítésre fizettem elő és nem is gondoltam, hogy ez egy ekkora áldás. Szóval hallgatom hogy mit felel panaszomra, vagy inkább a beszédemre. 

Jó. Egyszerűen jó csendben lenni, a saját gondolataim között megtalálni önmagam és mindazt amire máskor nincs idő. Valamint minden gondomat rávetni, mert neki gondja van ránk. 

Utóiratként az jutott még eszembe, hogy minden amit elterveztem, az meg is valósult és mindenre megsegített Isten. Mindenért Neki a hála és Övé a dicsőség.