Sírtam...

... mit is írhatnék... megint nem jól csináltam? - a gyerekeknek az a legjobb, ha hazamennek, előadják a verziójukat és tessék, biztos, hogy én vagyok a hibás. 1000 százalék. Amikor jót akarok, amikor merek kérdezni valamit és teljesen jó indulattal, akkor is szó szerint az a taktika, hogy majd anya... majd anya megmondja! És anya meg is mondja tutit és nagyon boldog, hogy megvédte a csemetéjét! Mit írjak erre? Tudom, hogy van hibám, azt is tudom ha nem jól a dolgokat néha azért rájövök. De miért gondolják úgy, hogy meg lehet mondani a tutit? Miért? Én is megmondom a tutit?

Mindegy, majd Isten tudja, azt kérem, csak hogy formáljon és azt kérem, hogy mutassa meg, hogy hogyan és mit tegyek...

Hát persze, hogy kipotyogtak a könnyeim, persze, hogy ez a héten már az x-edik eset és elfáradtam.
Azt is tudom, hogy ... nem érzem, hogy most akkora nagy hibát vagy sértést követtem el. Nem értem, hogy miért úgy gondolják, hogy .... azt döntöttem el, hogy nem veszem fel a telefont és jöjjön mindenki és oldjuk meg személyesen a problémát. Legyen ott a gyermek is és ne csak adja elő a verzióját. Na ... ennyi...

Istené az ügy, nem az enyém. Volt egy másik esetem is ma, ahol a szülő teljesen átlátta a dolgot amiét hívtam és azt mondta: "Nagyon sajnállak is, amiket az iskolában át kell élnetek"

Ennyi.

Azt hiszem, túlságosan empatikusak vagyunk, és túlságosan törődünk, talán ez a baj.
Hát .... ennyi.